2. rész

Eljött végre az a nap Andie számára, amit már nagyon régen várt. Ma már Londonban fogja tölteni az éjszakáját. Reggel örömmel pattant ki az ágyból és sietett le reggelizni, hogy aztán a maradék dolgait még becsomagolhassa, mert délután 3-kor megy a gépe.

-Jó reggelt!-köszönt, mikor kiért a konyhába.

-Jó reggelt kicsim!-üdvözölte édesanyja, aki láthatólag elég ideges volt.

-Mi a baj anya?-kérdezte Andie.

-Semmi csak aggódok, fura lesz, hogy ma már nem leszel itthon.-hajtotta le szomorúan a fejét az édesanya.

-Jaj anya! Egyszer így is, úgy is eljött volna ez az idő…kireppenek a biztonságot nyújtó madárfészekből.-mosolygott és megölelte édesanyját.

-De olyan korán van még ehhez! Nem rég születtél meg…és tessék már nagykorú vagy.-csordult ki a könny az anya szemeiből.

-Hidd el nincs az olyan korán!-mondta és elkezdte csinálni magának az ennivalót.

Ezek után már síri csend uralta a konyhát…csak néha egy-egy tányér csörömpölés hangzott fel miközben Andie édesanyja mosogatott. Miután a lány megreggelizett visszament a szobájába és becsomagolta még azt, ami maradt. Többek között a családi képeket, a barátairól a képeket. Miközben rámolta el, mosolyogva nézte meg őket, hisz mindegyikhez valami kellemes emlék kötötte őt. Vajon jól teszem, hogy elmegyek?-fordult meg hirtelen a fejében. De egyből az is eszébe jutott, hogy oda megy, ahova már évek óta szeretne kijutni, és még mindig marad lehetőség arra, hogy visszajöjjön, ha esetleg nem mennének a dolgok. De valahogy most elbizonytalanodott…kell neki, hogy valaki éltesse benne azt, hogy minden rendben lesz kint, és hogy van értelme elmennie. Gondolkodott, hogy kit is hívhatna fel, persze, hogy a legjobb barátnőjét, akit Adrynak hívnak… és tárcsázta is a számot…

-Szia csaaaj! Nah mizú? Megérkeztél már?-üdvözölte a telefonba barátnőjét.

-Nem! Nem tudom mit tegyek.-szomorodott el Andie.

-Hogy, hogy nem tudod mit tegyél?-értetlenkedett a lány.

-Nemtudom, hogy el mennyek-e vagy maradjak!-kezte mondókáját Andie.

-Ez nem kérdés, hogy ki mész-e! Persze, hogy kimész! Már évek óta odaszeretnél kijutni itt a nagy lehetőség!-bíztatta barátnőjét.

-De hát, mi lesz, ha nem tudok elhelyezkedni, és nem fognak megszeretni?-aggódott a lány.

-Ilyen nincs, hisz téged csak szeretni lehet! De még ha nem is sikerülne, aminek elég kicsi esélyét látom…még mindig itt vagyunk neked mi!-bíztatta tovább Adry.

-Igazad van.-kezdett mosolyogni Andie.

-Nah látod! Bármennyire is szeretném, hogy ne menj el…tudom, hogy neked ez minden álmod! Tehát nem gondolkodni ezen…pakolj és irány Anglia!-nevetett Adry.

-Köszi a bíztatást!-nevetett mosmár ő is.

-Igazán nincs mit! De aztán telefonálj, ha megérkeztél! Sok szerencsét az útra, meg az életben! Puszi! Szeretlek!-köszönt el Adry.

-Persze, hívlak! Köszi! Én is puszillak! Te meg vigyázz magadra…aztán majd meglátogatsz egyszer kint…remélem! Nah szija!-köszönt el ő is és letették a telefont.

Andie mostmár felbuzdulva és vidáman pakolta el a cuccait. Leellenőrizte, hogy mindent elrakott-e. Természetesen minden megvolt. Nemsokára 1 óra lett…itt az ideje, hogy készülődjek!-pattant fel a tv. elől a lány és megrohamozta a fürdőszobát. Lefürdött, felvett egy farmert egy szép kis ujjatlan toppot, parfüm, smink és máris 2 óra lett. Gyorsan keresett ki magának egy pulcsit, hogy nehogy fázzon, habár nincs hideg, de nem árt, ha van.

-Andie! Lassan indulni kéne!-kiabált édesapja, aki már indulásra készen várta lányát az ajtóban.

-Pillanat és ott vagyok!-kiabálta ő is.

Még körbenézett a szobájában, hisz egy jó ideig nem fogja látni. Aztán már ott is termett az ajtóban ő is. Mindenki indulásra készen, bezárták az ajtót, berakták a csomagokat a kocsiba és irány a reptér. Kell egy bő fél óra míg odaérnek ezért indultak korábban. Senki nem szólt egész út alatt. Mindenki az ablakon nézett kifele és gondolkodtak (persze az édesapa vezetett). Mikor odaértek Andie egyre jobban izgult. Bent neki álltak a búcsúzkodásnak hisz nem sokára indul a gép…

-Igérd meg, hogy vigyázol magadra és hívsz, ha megérkeztél!-ölelte át lányát az édesanya, aki igencsak küszködött a könnyeivel.

-Megigérem! Szeretlek.-folytak ki a könnyei a lánynak.

-Szia apu! És nagyon vigyázz anyura! Ha bármi gond van, hívj!-ölelte át édesapját.

-A 346-os járat 10 perc múlva indul! Kérem, szálljanak be és foglalják el helyüket!-mondták a bemondóba.

-Ez az én gépem! Vigyázzatok magatokra! Sziasztok!-köszönt el és még megölelte gyorsan szüleit.

-Szia Andie!-köszöntek el a szülök is és elindultak hazafelé.

Andie felszállt a gépre és izgatottan várta, hogy odaérjen végre Londonba. Persze félt a repüléstől, mert még életében nem repült, de egyszer ezen is túl kell esni. Elindult a gép és minden rendben ment, 3 óra multán meg is érkezett…

És most kukkantsunk át Trishához, hogy vele éppen mi történik…

-Jaj ezt nem hiszem el! Még csak 1 hét telt el és olyan lassan és unalmasan! Ráadásul megint dolgozni kell menni.-mérgelődőtt reggel a lány.

-Várjunk csak! Hisz ma szombat van! Éjjen!-nézett vidáman a naptárárra.

Kiment a konyhába, hogy valamit ehessen, de szomorúan látta, hogy szinte üres a hűtő.

-Nagyszerű! Minnyá éhen halok és semmi nincs itthon. Mehetek vásárolni.-mérgelődött Trisha.

Gyorsan felöltözött és elindult vásárolni. Mivel tök üres volt otthon minden ezért elhatározta, hogy most csinál egy nagy bevásárlást. Meg is vett mindent, amit úgy érzett, hogy szükséges lesz. Csak hazafele döbbent rá, hogy talán ennyit nem kellett volna vennie.

-A francba is, hogy nincs kocsim…mondjuk, mit kezdenék vele, hisz a vizsgámat is csak most fogom letenni…remélhetőleg.-morfondírozott magában.

Nagy nehezen hazavánszorgott a nehéz cuccokkal. Otthon kipakolt és összeütött magának valami kaját. Leült a tv elé és megebédelt.

-Nah most meg unatkozom…nagyszerű.-ahogy ezt kimondta megszólalt a telefonja.

-Tessék?-szólt bele morcosan a lány.

-Szia Trisha! Ketrin vagyok! Nincs kedved elmenni ma valahova, esetleg bulizni?-kérdezte a lány.

-Hát nemtudom!-gondolkodott Trisha.

-Naaa! Légy szíves!-kérlelte Ketrin.

-Jólvan megyek. Mikor talizunk?-adta be a derekát.

-Hát 8-kor a szokásos helyen.-mondta Ketrin.

-Oké! Ott leszek! Szia.-köszönt el Trisha és letette a telefont.

Ezután gondolt egyet és kimet sétálni a Parkba. Imádott a parkba járni, mert ott mindig olyan nyugis volt minden. Csiripeltek a madarak, a szerelmes párok kéz a kézben sétálgattak. Amikor ilyet látott Trisha kicsit elszomorodott, mert ő is így szeretne lenni a barátjával, de ő szinte soha nem megy el vele sehova. Mikor már megunta a sétát leült a padra és nézte a kis tavat, ahol a kis kacsák úszkáltak. Egy ideig ült egyhelyben és azon gondolkodott, hogy szakítania kéne barátjával, hisz úgysem szereti, meg úgyse találkoznak mostanában. Míg ezeken jártak a gondolatai egy kis macska tűnt fel előtte. Leült és nyávogott.

-Szia! Hol a gazdid? Vagy az anyukád?-fogta meg a kis cicát.

-De aranyos vagy.-mosolygott a lány.

Egy ideig még ült ott és a cicát az ölében simogatta, aki nyugodtan feküdt Trisha karjaiban.

-Nah gyere! Hazaviszlek! Majd ha valakinek hiányoznál, akkor majd úgyis jelzik.-mosolygott és elindult a kis macskával a kezében.

Ez a kis teremtmény nagyon világos barna színű volt, a nózia kicsit rózsaszínes és a mancsai voltak csak fehérek, de azok se nagyon feltűnően. Mikor hazaért a cicussal vett elő egy kis műanyag tálat, amibe öntött egy kis tejet. Neki is látott inni…

-Nah mi legyen a neved?-gugolt le elé.

-Mi lenne, ha zsömi lennél?-jött az ötlet.- Igen! Az leszel! Zsömike!-mosolygott és bement a szobájába.

Nekiállt készülődni hisz már 7 óra és lassan indulnia kéne. Felvett egy szép nem túl rövid fekete szoknyát és egy hozzá illő kis topot. És fél 8-kor indulás. Amikor odaért a megbeszélt helyre barátnője már várta őt.

-Szia Trisha!-üdvözölte két puszival Ketrin.

-Szia! Nah melyikbe megyünk?-kérdezte kíváncsian.

-Hát én arra gondoltam amelyikben legutoljára voltunk…nem jut eszembe a neve.-gondolkodott Ketrin.

-Igen…tudom melyikre gondolsz! Az nincs messze…mennyünk!-mosolygott és elindultak a szórakozóhely felé.

Mikor odaértek rendeltek maguknak valami italt és mehetett a buli. Egész éjszaka táncoltak és szinte alig volt megállás pihenőre…jól érezték magukat. Aztán olyan hajnali 4 körül Trisha elkezdett fáradni és hazafelé vette az irányt…

Nah most nézzük vajon Nike és Kati, hogy boldogulnak a munkakereséssel ezen a napon…

-Már 5 napja keresünk valami értelmes munkát és eddig semmi...-mérgelődött reggel Nike a kávéja mellett.

-Jaj! Majd csak lesz valami!-bíztatta Kati.

-De ugye neked is még áll, ha találsz munkát akkor maradsz?-kérdezte Nike.

-Persze…ha találok.-mondta és elővett egy újságot.

Fellapozták az újságot és Nikenek feltünt egy hír…

-Figy csak!-szólt barátnőjének.

-“Titkárnőt keresünk! Ha szakképzett vagy várjunk jelentkezésedet az alábbi címen!”

-Nah de jó! Csak találsz te valamit! Ugye elmész? Megnézed?!-kérdezte Kati kíváncsian.

-Persze…máris rohanok, csak felöltözök.-és ezzel már a szobájában is volt.

Miután felkapott magára valami elegánsat…

-Ez jó lesz? Jó benyomást fogok kelteni?-kérdezte aggódva a lány.

-Persze, hogy jó lesz! Nagyon csini vagy!-mosolygott a barátnője.

-Most miért nézel ennyire?-kérdezte idegesen, mert látta, hogy Kati nézegeti.

-Csak fura téged szoknyában látni! Soha nem szoktál szoknyát hordani, pedig nagyon jól áll!-mosolygott Kati.

-Köszi! Azt hittem még sem lesz ez jó!-könnyebbült meg Nike.

-Dehogy is. Nah mikorra lehet menni?-kérdezte.

-Az van írva, hogy 10-től lehet menni...-mondta Nike és közben kifestette magát.

-Akkor jó! Asszem én is keresek magamnak valami munkát, míg te távol vagy.-mondta és megint “belebújt” az újságba.

-Helyes! És drukkolj nekem ezerrel!-kérte Nike indulásra készen.

-Ezt nem is kell kérned! Ez természetes! Vigyázz magadra és sok sikert!-bíztatta barátnőjét.

-Köszi! Szija!-köszönt és már el is indult.

Gyorsan a lift felé vette az irányt, és már hívta is.

-Úristen de izgulok. Tuti nem fognak felvenni! Jaj de félek.-gondolta magában.

-Nike! Ügyes vagy! Sikerülni fog!-bíztatta magát miközben beszállt a liftbe, ahol egy igen elegáns úriember tartózkodott.

Amikor elindult a lift a fiatalember igencsak szemügyre vette a lányt. Ezt Nike nem látta, mert háttal volt neki a férfi és egyébként is nem evvel foglalkozott volna még ha észreveszi is…most aggódott azért, hogy mi lesz vele. Miután megállt a lift Nike kiszállt és a nagy irodaház felé vette az irányt. Útközben még idegeskedett egy sort, de tudta, hogy meg kell nyugodnia, mert nem szabad, hogy kiüljön az arcára, hogy egy kicsit bizonytalan. Pedig ő mindig is egy magabiztos csaj volt és soha nem aggódott semmiért, de ezt a munkát most nagyon akarta… Egy kis séta után meg is érkezett a nagy épülethez.

-Ez az.-nézte a címet, és befelé vette az irányt.

Mikor belépett egyből észrevett a portát és rögtön oda is sietett.

-Elnézést! Hol lehet jelentkezni a titkárnői állásra:-kérdezte Nike.

-3. emelet.-mondta a portás.

-Köszönöm.-mondta a lány és szemével a liftet kereste.

-A liftet ott találja, és ha kiszállt elmegy jobbra és 310-es szoba lesz az, amit keres.-mosolygott kedvesen az öreg portás.

-Köszönöm szépen.-mosolygott a lány is és megint egy liftet vett célba.

Szerencsére nem volt ott most senki csak ő maga volt ott egyedül. Mikor felért és elindult jobbra hatalmas sereget pillantott meg az egyik ajtó előtt.

-Jaj istenem! Add hogy ne a titkárnői állásra jöjjenek!-mondta magában és megindult, keresvén a 310-es szobát.

-Maguk mind a titkárnői állás miatt vannak itt?-kérdezte mikor megállt az ajtó előtt.

Senki nem szólt csak egy-két normálisnak tűnő ember bólintott egyet. Mivel ülőhely nem igazán akadt ezért nekitámaszkodva a falnak…várta a sorát. Volt ott egy hidrogénezett szőke csaj, aki a barátjával foglalt helyet.

-Remélem, megkapom ezt az állást!-vinnyogta a szőkeség és lenézően végig mért mindenkit, aki a szeme útjába került.

Szépen lassan sorra került mindenki…már vagy 2 órája állhatott ott Nike mikor végre ő következett. Szépen bement a szobába, ahol egy szakállas öregember ült az asztalnál.

-Jónapot!-köszönt udvariasan.

-Jó napot! Kérem foglaljon helyet! A nevem Benjamin Rowlands!-nyújtotta a kezét.

A lány már kérés nélkül nyújtotta a papírokat, amin le volt írva, hogy milyen szakon végzett és milyen eredményekkel. Szegény nagyon izgult hisz soha nem volt még ilyen meghallgatáson…ráadásul munkaügyben. Izgatottan várta, hogy mit fog majd mondani…

-Hát Nike kisasszony, úgy látom elég jól ment magának ez a szak.-nézett ki a papírok mögül.

-Igen…köszönöm.-mosolygott.

-Úgy érzem maga elég jó lenne erre a helyre! Fel van véve! De még ne mondjon senkinek semmit hagy reménykedjenek!-mosolygott Benjamin úr.

-Nagyon szépen köszönöm uram!-esett le a nagy kő a szívéről.

-Hétfőn reggel 8-ra várom ugyan itt, és akkor megbeszéljük a fizetését meg az egyebeket.-mondta.

-Itt leszek.-állt fel a székből mosolyogva.

-Viszontlátásra!-köszönt és kiment az ajtón…próbált úgy kimenni, hogy ne lássák rajta, hogy igenis neki sikerült és már hétfőtől kezdve itt dolgozik.

Vidáman lépett ki a nagy irodaházból és hazafelé indult.

Eközben Kati sem unatkozott, kereste ő is az állást. Egyszercsak felfigyelt valamire…

“Babysittert keresünk minél hamarabb! Olyat, aki ért a gyerekekhez és szinte egésznap ráér! Ezen a számon lehet érdeklődni..."-állt az újságban.

-Hát ez nem is lenne annyira rossz…végül is imádom a gyerekeket, és sok pénzt lehet vele keresni.-mosolygott és már tárcsázta is a számot.

-Igen, tessék?-szólt bele a telefonba egy fiatalos hangú nő.

-Jó napot kívánok! Olvastam a hirdetését az újságban!-kezdte Kati.

-Óh nagyszerű! Megbeszélhetnénk egy időpontot, amikor eljönne egy beszélgetésre?-kérdezte a nő.

-Persze! Mikor mehetnék?-kérdezte vidáman.

-Kedd reggel 9?-kérdezte.

-Nagyon jó!-mondta a lány.

-Erre a címre jöjjön...-és lediktálta neki.

-Köszönöm! Visszhall!-köszönt el Kati és lerakta a telefont.

Ekkor toppant be Nike…